„SZÉP ÚJ VILÁG” A GYÓGYÍTÁSBAN? – MESTERSÉGES INTELLIGENCIA ÉS ROBOTOK AZ EGÉSZSÉGÜGYBEN
Hosszú idő után először kerülhetett sor ismét a Piarista Szalon „off-line” alkalmára, amely tekinthető a 2020 márciusában meghirdetett és a koronavírus járvány kitörése miatt elhalasztott, természet- és élettudományok területére fókuszáló rendezvény pótalkalmának is. Már önmagában a személyes találkozás lehetősége miatt is fokozott várakozás előzte meg a mostani – nem kizárólag szakmai körök számára érdekes – eseményt, amelynek rendhagyó témáját a mesterséges intelligencia és robotok egészségügyben történő alkalmazása képezte. Jelen beszámoló tudatosan készült nagyobb terjedelemben. Egyrészt azok is, akik az adott járványhelyzet miatt nem tudtak, illetve nem mertek eljönni, részesülhessenek legalább ilyen formában abban a fantasztikus élményben, amelyben a résztvevő hallgatóság. Másrészt az öregdiáki körben orvosi műveltséggel rendelkezők és a technológiai fejlődés iránt érdeklődők számára talán gazdag és tanulságos forrásként szolgálhat.
Az est házigazdája, Várgedő Tamás, megnyitójában hangsúlyozta, hogy a jövő már elérkezett, mivel a mesterséges intelligencia már ténylegesen életünk részét képezi minden előnyével és hátrányával (ld. okostelefonok). Francis Bacont idézte, miszerint a tudás hatalom, de ma már inkább azt tapasztaljuk, hogy a technológia jelenti a hatalmat, sőt, némelyik tech-óriás hatalma vetekszik egyes nemzetállamok jelentőségével is. Az ember ösztönösen fél minden hatalomtól, így a technologizált, soha nem látott infrastruktúrával felszerelt okos egészségügytől is. Az este folyamán a meghívott előadókkal többek között az alábbi kérdéseket jártuk körül. A ma betegségeitől, fájdalmaitól szenvedő, gyógyulni kívánó és az orvostudomány segítségét váró ember milyen válaszokat kaphat félelmeire, kérdéseire. Valóban pontosabb, megbízhatóbb-e a gyógyítás? Mi lesz a gyógyítás művészetével, amelynek alappillérei az orvosi tapasztalat, intuíció és az orvos beteggel való empátiája? Hogyan alakul át az orvos, beteg és a kiszolgáló személyzet közötti hagyományos kapcsolat?
A rövid és elgondolkodtató felvezetést követően bemutatta a Szalon vendégeit: dr. Erőss Lorándot, az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet főigazgató főorvosát, piarista öregdiákot, aki 2018-ban elsőként hajtott végre Magyarországon a Rosa típusú robot segítségével agyműtétet, dr. Oberfrank Ferencet, az MTA köztestületi és stratégiai igazgatóját, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) korábbi ügyvezető igazgatóját, a már második ciklusában tartó, kiemelten támogatott Nemzeti Agykutatási Program (NAP) egyik fő szervezőjét, nem utolsósorban pedig a Magyar Piarista Diákszövetség korábbi elnökét. Az est felkért moderátora dr. Monostori László Széchenyi-díjas akadémikus, egyetemi tanár, a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet (SZTAKI) igazgatója volt, akinek intézetében igazi interdiszciplináris tevékenységként jelentős biológiai és orvosbiológiai kutatások is folynak.
Elsőként Erőss Loránd (EL) kapott szót, aki az est első felét képező, vetítéssel egybekötött kiselőadásában saját szűkebb szakterületéről, és az ahhoz kapcsolódó innovációs fejlesztésekről, kutatásokról beszélt. Bevezetésként az orvostudomány fejlődésének gazdasági alapjaira tért ki, utalva a Ny. D. Kondratyev által felismert gazdasági ciklicitásra, ahol tulajdonképpen az innováció, az egyes találmányok határozzák meg az egyes ciklusokat. Az elméletet aktualizálva megállapították, hogy az információs technológia kora – a 2008-as válságot követően – 2010-ben lezárult, és elkezdődött a megújuló energiaforrások, az okos hálózatok és az okos világ megjelenése. Az előrejelzések szerint a 2010–2030 közötti periódus az élettudományok fejlődésének a korszaka lesz, amelyet a biotechnológia, az orvostudomány és a gyógyszeripar boomja fog meghatározni. Ennek alapján egy nemzet jövőjét ma már elsősorban az innováció határozza meg, amely egy – amerikai példával is szemléltetett – „parazita” szisztémában fejlődik: a felfedező kutatásokat állami szerepvállalással kell végezni, majd a tudást olcsón a magánvállalkozások rendelkezésére bocsátják, amivel javul a termelékenység és bővül a humán tőke. A hazai innovációs fejlesztések motorját a felsőoktatási kutatóhelyek, a vállalati, illetve a kutatóintézeti kutatóhelyek adják.
Mindazonáltal az előrejelzések azt is mutatják, hogy a közösségi egészségügyi rendszerek visszaszorulnak az alapvető egészségügyi szolgáltatásokra, amelyeket a magánfinanszírozás fog kipótolni (pl. biztosítók bevonásával). Magyarországon jelenleg még a „mindenkinek maximálisan ugyanazt az egészségügyet” elve érvényesül. 2030-ban viszont két szektorban fog hiányozni a képzett munkaerő: a termelő iparban a mérnökök és az „egészségiparban” főként az orvosok. A magyar kormány döntését a NAP és az idegrendszeri betegségek kutatásának támogatásában jelentősen befolyásolta, hogy egyes felmérések szerint számos „népbetegség” (pl. szív- és érrendszeri, rákos megbetegedések, etc.) együttesen sem jelent akkora gazdasági terhet Európára, mint az idegrendszeri kórképek. Megjegyzendő azonban, hogy a matematika mellett az idegtudományok területén a magyar kutatók világszinten kimagasló eredményeket érnek el: például az első agy díjat megosztva ugyan, három különböző országban élő, de magyar származású kutató kapta (Buzsáki György, Somogyi Péter és Freund Tamás).
A robotsebészet alapvetően biztonságot jelent majd, mert a „human error” részben kiküszöbölhető, a pontosságot javítja, a műtéteknél a sebességet és ezáltal a hatékonyságot tudja növelni. Az autonómiafok alapján három nagy robottechnológiát különböztetünk meg: a teleoperációs vagy távvezérelt robotokat (ilyen pl. a legismertebb lágyrész-robot, a da Vinci vagy a NeuroArm), a felügyeleti robotokat (pl. Hanson-féle robotok), valamint a robotasszisztált műtéteknél használt robotokat (pl. ROSA). Ezt követően röviden bemutatta a robotok segítségével folytatott idegsebészeti kezelések és általában az egyes orvosi robottípusok fejlődéstörténetének legjelentősebb állomásait (PUMA – Programmable Universal Manipulation Arm; PROBOT; ROBODOC Surgical System; Steady-Hand Robotic System; da Vinci Surgical System; Robocast; neuroArm; Neuromate robotic system for stereotactic neurosurgery; ROSA – Robotic Stereotactic Assistance).
Fontos kiemelni az amerikai National Institute of Health és a Defense Advanced Research Project Agency (DARPA) támogatásával kifejlesztett da Vinci robotot, amelyből több mint hatezret alkalmaznak már világszerte különböző szakterületeken (szívsebészet, általános hasi sebészet, nőgyógyászat etc.), és hamarosan Magyarországon is elkezdik használni az elsőt a Semmelweis Egyetemen (SOTE). Nagy előnye, hogy a seb összevarrásánál – nem ismerve az ízületi határokat – 360 fokban tudja forgatni a robotkar a tűt, és a hasi régiókban vagy a mellkasban nagyon szűk munkacsatornákban sokkal ügyesebben tud dolgozni.
A kifejezetten idegsebészeti beavatkozásokra (pl. biopsziák, endoszkópia, ablativ vagy mélyagyi stimulációs műtétek) készült robotok közül említésre méltó a Robocast, amelynek csak a prototípusa készült egy olasz-német-izraeli konzorciumban.
A kanadai fejlesztésű neuroArm egy intraoperatív MR-ben alkalmazható robot, amely egy 3.0 teslában is használható teleoperációs rendszer, azaz a sebész nem az MR suite-ban, hanem az operátorok között végzi a műtétet. A technológiát az autóiparból hozták át. Európában a franciák fejlesztették tovább, eleinte csak áll- és arccsont-implantátumokhoz alkalmazták, majd az idegsebészeti használata is megkezdődött. Az eszköz valójában egy robotizált sztereotaxiás készülék, amely a tér XYZ koordinátája alapján pontosan tudja, hova kell bejuttatnia az eszközt (pl. elektróda, biopsziás tű, endoszkóp). Szintén francia fejlesztésű a Neuromate, amely öt szabadsági fokú karral szintén mélyagyi elektródák, biopsziák, diagnosztikus EKG-elektródák behelyezésére alkalmas.
A NAP-ra építve tudták az első magyarországi idegsebészeti robotként a Rosa-t megvenni, amelynek a karja a Neuromate-hez képest már 6 szabadsági fokkal rendelkezik, nagyobb a pontossága, és gerincsebészeti applikációja is van már. Az előadó összefoglaló filmmel szemléltette a Rosa alkalmazási területeit, a kapcsolódó folyamatokat: nemcsak mélyagyi elektródák beültetésére, hanem koponyabázis műtétekre, hipofízis tumorok endoszkóppal történő eltávolítására, intraventrikuláris (agykamrai) endoszkópos műtétekre is használják – az előadást megelőzően néhány héttel korábban végezték az első ilyen hazai műtétet. 2018-ban először egy tremor domináns Parkinson-kóros beteget műtöttek, aminek egyes lépéseit videófelvételen tekintettük meg. Egy genetikailag determinált disztóniában szenvedő beteg operációját is láthattuk, ahol neuropacemakert ültettek be a robot segítségével.
Mi a jövő? Az utóbbi másfél évtizedben hatalmas előrelépés mutatkozott az ún. brain-machine interface-ek fejlesztésében, aminek lényege, hogy különböző interface-ekkel át tudunk alakítani szenzoros pályákat, azaz az információt – a kiesett szenzoros pályákat megkerülve („bypassolva”) – egy másik, nem erre differenciálódott szenzoros pályán juttatjuk el az agyba. Például a látott információ vizuális ingerek helyett érző pályákon jut az agyba a fejre szerelt kamera segítségével, amely digitalizált képi adatait a nyelvre helyezett platina elektródahálón keresztül továbbítja, és a beteg ennek segítségével érzékeli környezetét (pl. van-e ajtó vagy a falon egy kép). Biztató eredménye volt siketek esetében egy olyan karkötő használatának, amely a különböző hangok megkülönböztetéséhez finom, differenciált szenzoros ingert ad a bőrre. Tetraplég betegnél a primér mozgató agykéregbe mikroelektródát implantáltak, és amikor a beteg arra gondolt, hogy mozgást végez a kezével, az elektródák által regisztrált jeleket digitalizálva egy robotkar hajtotta végre.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karán (PPKE) is vannak innovatív fejlesztések, például a telemedicinában: 2012-ben TDK-sok kidolgoztak egy programot, amelynek segítségével mobiltelefonon keresztül a betegbe beépített gyógyszeradagoló pumpát lehet távolról szabályozni. A virtuális betegellátás kapcsán említhető az angol National Health Service idősek esetében használt programja, akik kérdéseket tehetnek fel, elmondhatják panaszaikat a mesterséges intelligenciával rendelkező avatar Mollynak, amelyhez arcot, hangot illesztettek.
Az előadó zárásképpen hangsúlyozta, hogy a jövő valójában a kreatív társadalmi osztályé, amely az ún. „3 T” alapján fogja formálni a világot: technológia/innováció, tehetség kiemelése/odavonzása/megragadása és a tolerancia/nyitottság.
Az előadást követően Monostori László (ML) felkérésére Oberfrank Ferenc (OF) röviden bemutatta a NAP-ot és a kapcsolódó intézményi együttműködést. Kiemelte, hogy a politika felismerte, hogy Magyarországon van egy olyan sikeres tudományterület, amelynek kiemelt támogatásával nagy eredmények érhetők el. A területet ráadásul arra is alkalmasnak találták, hogy önmagát szervezze meg Freund Tamás vezetésével, aki összehozta ezt a hivatalosan konzorciumnak nevezett intézményi szövetséget. A program első üteme 2014-ben indult a KOKI vezetésével. A fő cél azonban nem a saját intézet helyzetbe hozása volt, hanem egy olyan hálózat kialakítása magas teljesítményre vagy azt rövid időn belül elérni képes intézmények között, amely új távlatokat tud nyitni. Hangsúlyozta azt is, hogy a fantasztikus kutatási teljesítmény mögött az áll, hogy hazánkban olyan kiváló intézmények vannak, amelyeket sokszor hősies munkával hoztak létre elődeink és őriztek meg generációkon át, sosem tévesztve szem elől az eredeti alapítói célokat és szándékot. Ilyen a ma már nagyobb szervezet keretében működő Idegsebészeti Tudományos Intézet is. A NAP tulajdonképpen tíz nagymúltú intézmény szövetségén alapul. Az egyik az említett KOKI, amelynek fő profilja az agykutatás, valamint az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Természettudományi Kutatóközpontja, ahol modern képalkotó eljárásokkal, infobionikával és az azt támogató biológiai, kognitív idegtudományi kutatásokkal, valamint gyógyszerkutatásokkal is foglalkoznak. Tagja még a PPKE, amely Erőss Loránd és az általa vezetett intézet tudományos-technológiai hátterét jelentősen gazdagítja. A programba a SOTE mellett a pécsi, debreceni és a szegedi egyetem, valamint a Richter Gedeon Gyógyszergyár is bekapcsolódott. A program emellett tematikus pillérekbe szerveződött, amelyek az egyes kutatási programokra épülnek: felfedező kutatási, klinikai kutatási, gyógyszerkutatási, infobionikai, valamint az etikai, jogi és társadalmi vonatkozások vizsgálata.
Elgondolkodtatónak tartja, hogy amikor főszerepet kap a technológia, mi lesz valójában az emberrel (beteggel), orvosával és hova fejlődik az az orvoslás, amelyben átveszi az irányító szerepet – legalább is valamilyen mértékben – a technológia. Véleménye szerint a technológiára eszközként kell tekintenünk, vigyázva arra a következő orvosnemzedékekkel együtt, hogy ne felejtsük el humanizálni is ezeket az eszközöket, nehogy technicizálják, személytelenné tegyék a medicinát, az orvos-beteg kapcsolatot és nem utolsó sorban a társadalmat. Ezt az akadályt Erőss Loránd és csapata sikeresen vette, nagy élmény és nagy megtiszteltetés volt személyesen is részt venni az első robotizált agyműtéten, és látni, ahogyan ez a team a beavatkozást előkészítette.
ML: A műszaki robotika területét behatóan ismerem, éppen ezért meglepett, hogy a bemutatott robottípusok között japán modellek egyáltalán nem szerepeltek, valóban nincsenek jelen ezen a területen japánok?
EL: Európa, az USA és most már Kína is az élen jár az idegsebészeti robotikában; japán modellek, ha vannak is, nagyon zártan, Japánban lehetnek. Elsősorban az engedélyezés, illetve sokszor maguk az üzleti szempontok akadályozzák, hogy bizonyos, nagyon szűk területen felhasználható eszközök kikerülnek-e e versenypiacra vagy sem. A robotok száma is mutatja, hogy csak a legtöbbször megvásárolt da Vinci robotból valamivel több mint hatezer darabot adtak el eddig. A Rosából Belgiumnak, Svájcnak, most már Magyarországnak egy-egy van, Szaúd-Arábiának most már talán kettő, tehát még a gazdag országokban sem sok. Ezek működtetése annyira specializált teameket is igényel, ami miatt nincs akkora piaca, hogy esetleg Japánból kihozzák, de sok más műszerre is igaz, hogy ott tartják, nem dobják piacra.
ML: Rendkívül nagy megbízhatósággal kell ezeknek a robotoknak rendelkezni, de minden műszaki eszköz elromolhat. Volt-e arra példa, hogy műtét közben felmerült ilyen probléma a Rosa robotoknál vagy más sebészeti robotok esetében?
EL: Olyan hiba soha nem történt, hogy valamilyen katasztrófát okozott volna, de olyan előfordult (pont két napja), hogy a robot leállította a folyamatot, aminek mindig ki kell találni az okát. Mindent többször kontrollál a robot, és utána egy humán kontrollt is kér. Ha nem tartja elég biztonságosnak a beavatkozást, rá kell jönni, hogy pl. az endoszkóp agy bizonyos pontjához jutásához megadott koordinátákban vagy a programozás egyik lépésénél van-e a hiba.
ML: Mi a páciensek reakciója, amikor megtudják, hogy részben robot által végzett műtétre kerül sor?
EL: Nem okoz számukra különösebb meglepetést, mivel a műtétig olyan bonyolult technológiai arzenálon mennek keresztül, hogy valójában nem is érzékelik a különbséget, hogy robotról vagy sztereotaxiás keretről van-e szó.
ML: 2018-ban volt az első műtét. Továbbfejlődött-e azóta a Rosa, és ha igen, milyen téren?
EL: Eredetileg epilepszia-sebészet céljából vásároltuk meg. A műtéteket jelentősen lerövidítette: klasszikus célzókerettel, bizonyos szögekből nem tudunk bejutni az agyba, mert a keret akadályozza; egy ilyen szabadsági fokkal rendelkező robotkar viszont körbe tudja járni az agyat. Eddig egy klasszikus elektróda-behelyezés 15–20 percig is eltartott, ami 20 elektróda esetében hosszú folyamat volt, a robottal viszont 4–5 perc, így egy nyolcórás műtét 2–3 órára rövidült. A sztereotaxiás műtétek után az agykamrai endoszkópos műtéteket néhány hete vezettük be az intézetben, a következő lépés a gerincsebészeti felhasználás lesz majd. Utóbbi esetében a pedikularis csavarok adott csigolyaszakaszokba helyezését, irányát robottal meg lehet tervezni, ami nagy segítség. Ahhoz, hogy valaki hiba nélkül helyezzen be csavart, nagy rutin kell – nem mindenki olyan rutinos, mint a világ első számú gerincsebészeként nyilvántartott „svájci” kolléga, Jeszenszky Dezső, aki navigáció és röntgen nélkül hajszálpontosan be tudja helyezni a csavart a beteg gerincébe. Ehhez a rutinhoz viszont az elmúlt negyven évben napi 10–12 órát állt a műtőben, ennyi tapasztalatot manapság a fiatalok már csak az EU-s munkajogi szabályok miatt sem tudnak összeszedni, mert ügyelet után haza kell menniük. Sokkal lassabban gyűlik tehát a tapasztalat számukra, mint a mi generációnk számára. A tanulási görbe („learning curve”) lerövidítését segíti a robotizáció: ha megtanulják a robotot használni, már a második műtétük olyan pontos lesz, mint egy rutinos sebészé.
ML: Gondolom, valószínűleg a robotok aránya növekedni fog. A területen, ahol dolgozol, a távsebészetnek van-e jelene, azaz, hogy az orvos máshol van, mint a robot és a beteg?
EL: Egyelőre más területeken, inkább a lágyrész-sebészetben terveznek teleoperációs rendszereket. Bár olyan robotot is fejlesztenek, amely érzékeli a szöveti ellenállást. Az agysebészetnél erre még várni kell, mert távolról nem lehet érezni a szöveti ellenállást, hogyha megfogom azt az eret vagy perifériás ideget, ne szakítsam el.
ML: Hoznék egy párhuzamot. Sokat beszélünk manapság az önvezető járművekről, autókról. Az már egy jogi kérdés, hogy ha baleset történik, ki a felelős, a benne ülő sofőr, a szoftver fejlesztője, a gyártó etc. Ezek a jogi és etikai problémák esetünkben is felmerülhetnek?
OF: Ez egy teljesen új helyzet. A modern orvoslás egyik legnagyobb csapdája a defenzív medicina: az orvos olyan helyzetben találja magát, hogy rendkívül kockázatos bármilyen döntést hoznia, ha nincs kellően fedezve. Sokan lépnek fel a beteg vélt érdekében (pl. betegjogi képviselő, ügyvédek, jogi normák), amelyek korlátozzák az orvos autonóm, felelős döntését és működését. Ez még csak egy pár évtizedes jelenség, de mára látjuk, hogy mennyire torzítja magát a medicinát, az orvosokat, amire rátesz még egy lapáttal a technológia. Fiatal ösztöndíjas orvostanhallgatóként Franciaországban találkoztam egy svéd hallgatóval, aki 1985-ben a magyar viszonyokat is megtapasztalta. Svédországban nekik már volt CT-jük, fantasztikus laboratóriumi lehetőségeik, míg Magyarországon mindez még nem állt rendelkezésre, ennek ellenére gyorsan és hatékonyan tudtak diagnózishoz jutni, és annak alapján terápiás döntéseket hozni, tehát látszólag akkora különbség még sem volt, de a svédek sokkal kevésbé vizsgáltak személyesen beteget. Engem még úgy neveltek, hogy kötelező mindig alaposan kikérdezni és megvizsgálni a beteget. Ma pedig sokszor az látható, hogy küldik a beteget laborba, képalkotó vizsgálatokra, de a végén kiderül, hogy az orvos nem sokat beszélt a beteggel, csak adminisztrálta. A technológia sok mindent megcsinálhat az orvos helyett, de egyet biztosan nem: a beteg bizalmát, együttműködését megnyerni, nemcsak egy bizonyos beavatkozás erejéig. A személyes kapcsolat az orvos és a beteg között nélkülözhetetlen, és abban az esetben, ha az ellátórendszer a technológia bűvöletében nem teszi lehetővé ezt a személyes kapcsolatot, az biztosan visszalépés lesz magában az orvoslásban, ami nem azonos önmagában az orvostudománnyal, orvostechnológiával, hanem két ember kapcsolatán keresztül teljesedik be.
ML: Roska Botond világhírű szemgyógyászként a SOTE-n fog vezetni egy kutatást. A NAP keretében végzett kutatási tevékenység milyen kapcsolatban van a szemmel, amelynek jelei az agy felé mennek, van-e átfedés a két munka között?
EL: Botond a retinitis pigmentosa kezelését próbálja tökéletesíteni, már a klinikai kísérleteknél tart az a genetikai kutatása, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos fénnyel megvilágítva a retina bizonyos vírussal érzékenyített sejtjeit, bizonyos rétegeit újra látóvá teszi. Ez csak azoknál a betegeknél működhet, ahol a retina egy része beteg, ahol már a látópálya, az ideg vagy az agy sérült, ott már nem. Ugyanezzel a technológiával tervezzük, hogy érzekenyítjük az idegsejteket is bizonyos betegségeknél (pl. demencia). Az az elképzelés, hogy ugyanígy vírusvektort viszünk be bizonyos területeire az agynak, azt megvilágítjuk ugyanígy neural probe-okkal, amelyeket sztereotaxiásan ültetünk be, ezáltal a hiányzó fehérjék, amelyek tönkrementek (pl. Alzheimer-kór esetében), újra elkezdhetnek termelődni. Ez a génsebészeti beavatkozás ismét működőképessé teheti ezeket a nem működő sejteket és agyterületeket. Itt van egy átfedés Botonddal, ez persze egy hosszú távú, kb. tíz év múlva megvalósítható tervünk. A retina esetében már ott tartanak, hogy az első három betegnél már megtörtént a beültetés, és némelyik már nagyon jó minőségű látást kapott.
A beszélgetést követően a hallgatóság részéről hangzottak el kérdések. Az első kérdés a hit és az elért eredmények közti összefüggésre vonatkozott. A vendégek is hívő orvosként, kutatóként több hitvalló tudóst ismernek, de olyan kiváló kutatót is, aki büszke ateista. Elmondták, hogy a hit önmagában a tudományos teljesítményt nem befolyásolja, ez két párhuzamos dolog, amit nem érdemes összekötni. Egy hívő – a krisztusi tanításból adódóan – másként fordulhat az elesettek és a szegények felé, de egy orvos hitétől függetlenül is alapvetően az elesettet segíti.
A második kérdés a fejlesztések üzleti hasznára, megtérülésére vonatkozott. EL elmondta, hogy ha születik egy ötlet egyetemi környezetben, Magyarországon még a prototípushoz is nagy nehézségek árán tud eljutni, azonban vannak sikeres cégek, ahol mégis születnek piacképes termékek (pl. Femtonics, Elektronika 77). Európára jellemző, hogy inkább az állam pénzét kockáztatják, így egy ötlettel nehéz eljutni a piacosításig. OF szerint Európa most visszaszorulóban van, de talán Magyarország relatíve jobb pozícióba kerülhet. Vannak sikereink, amelyekre reális értékelés mellett, a magyar léptéket ismerve büszkének kell lennünk. Ilyen pl. a Richter üzletileg sikeres új, központi idegrendszeri gyógyszere, amely egy teljesen saját fejlesztésű gyógyszer, bevételéből pedig további fejlesztések finanszírozhatók. Jelenlegi feladatunk a mintegy évszázados építkezés folytatása, a reális sikerek megbecsülése. A sok feszültség ellenére a kormány felértékelte a nemzetstratégiában a K+F szektort, és a kutatásokhoz valóban rendkívül sok forrást biztosít, talán többet, mint valaha. A lényeg, hogy ki tud-e alakulni egy olyan – a 2. világháború utáni USA-ra jellemző – hosszabb távú együttműködés a politikai, a tudományos és a gazdasági élet szereplői között, akik lojálisak az országhoz. Ha igen, ebből még regionális vagy akár globális üzleti sikerek is lehetnek, de ehhez nagyon stabil tudománypolitika kell, valamint egy erre érzékenyen reagáló kutatási szféra és egy olyan transzlációs kapcsolat az alkalmazás, a klinikum és a laboratórium, kutatóhelyek között, mint a NAP esetében. A mi szempontunkból az igazi hasznosítás az, amit az orvosok alkalmazni tudnak és a betegeknek hasznos, és ideális esetben ezt a sorrendet kellene a gazdasági/üzleti szférának is szem előtt tartania.
3. kérdés: Mennyire lesznek ezek az eszközök hozzáférhetők? EL szerint Magyarországon az a szerencsés helyzet állt elő, hogy bizonyos ritka betegségek (pl. gyógyszerrezisztens epilepszia) esetében a diagnosztika oldaláról nem jelenik meg annyi beteg, hogy túlterhelje a terápiás oldalt. Jelenleg maga a kivizsgálás, a diagnosztika még egy szűk keresztmetszet. OF emlékeztetett, hogy a központi idegrendszeri betegségek okozzák anyagiakban mérve is a legnagyobb társadalmi-gazdasági veszteséget. Magyarországon is már több évtizede megvan az az egészség-gazdaságtani és technológiai értékelési módszertan, amelynek segítségével gyakorlatilag a finanszírozó objektív módon ki tudja számolni, hogy egy betegség esetén milyen beavatkozások hozzák a legtöbb társadalmi hasznot, amit egybe tud vetni az egyéni életminőség-növekedéssel is. Ő maga először az elektróda-beültetés kérdésével a kutatásetikai bizottság titkáraként találkozott, amikor még arról szólt a diskurzus, hogy megérett-e a helyzet arra, hogy egy ilyen beavatkozást magyar emberen elvégezzenek. A minisztériumba kerülve azzal a kérdéssel szembesült, miként finanszírozható egy ilyen beavatkozás. Majd átkerülve az egészségbiztosítási pénztár élére, egyenként kellett engedélyezni ezeknek az elektródáknak a beültetését. Rendkívül megrázó érzés volt akkoriban egy ilyen beavatkozás engedélyezése után köszönőlevelet kapni a betegtől. Még a távoli hivatalokban üldögélő döntéshozók is drámai módon tudnak szembesülni ezekkel a helyezetekkel, de leginkább az orvoskollégák, mert ők sokszor oroszlánként küzdenek egy-egy betegük ellátásáért. Ez a kérdés még valóban nem megoldott, de talán nem is lesz soha, mert a technológia olyan hihetetlen mértékben fejlődik, hogy nem tudunk lépést tartani sem anyagilag, sem szakmailag. Abban bízhatunk mindig, hogy a józan erkölcs mindig ott lesz az ilyen jellegű döntések meghozatalánál.
A program végén Salzmann Zoltán öregdiák kapott szót, aki bemutatta az 1982-ben érettségizett osztálya által összeállított könyvet, amely a Mikszáth téren töltött 4 év emlékeit tartalmazza (cím: Emlék-könyv. Piarista diákságunk első négy éve [az eddigi negyvenháromból]. Budapest 2021) Első látásra ez a gyűjtemény csak 40 fő számára lehet érdekes, mivel a benne lévő emlékek főként az 1978–1982 A osztály történetének részét képezik, még akkor is, ha felfedezhetők benne több ismert tanáregyéniséghez kapcsolódó, mások számára is ismerős momentumok. Mindazonáltal a könyv ismertetésének célja főként annak demonstrálása volt, hogy nem lehetetlen egy ilyen munka összeállítása az iskolában töltött évekről, és nagyon fontos, hogy ez így leírva megmaradt. A könyv bemutatása nyújtson motivációt ahhoz, hogy minden osztályban legyen egy-egy olyan öregdiák, aki ennek az élére áll, összeszedi, megszerkeszti, megírja, hogy ezáltal minél több osztály története fennmaradhasson. Szerkesztőként ajánlják osztályfőnöküknek, Fórián-Szabó Zoltán atyának, egykori tanáraiknak, iskolatársaiknak, a korábbi diákoknak, akiknek a könyvben foglalt emlékek egy része ismerős is lehet, a mai diákoknak és szüleiknek, ugyanakkor a saját családjaiknak, barátaiknak, ismerőseiknek, hogy megértsék, miért lettek olyanok, amilyenek. A kötet kereskedelmi forgalomban nem jelent meg, de az MPDSz is kapott egy példányt, amely az irodában hozzáférhető.
Az estet végül az Aulában tartott agapé zárta, ahol a résztvevők kötetlenül tudtak beszélni egymással és az előadókkal is, továbbá kézbe vehették az 1982 A osztály emlékkönyvét.
Összegzésképpen elmondható, hogy egy nagyon érdekfeszítő témába nyújtottak előadóink közérthető betekintést. Nem utolsósorban megtudhattuk, hogy a mesterséges intelligencia egészségügyben való alkalmazásnak nemcsak izgalmas tudományos-technológiai, hanem egy fontos emberi és etikai oldala is van, amely ennek a fejlődésnek mindig velejárója lesz és nem hagyható figyelmen kívül. Egy biztos, hogy néhány éven belül mindenképpen érdemes lesz a témában az újabb kutatási eredmények fényében egy újabb Szalont tartani.
Novotnik Ádám