Piarista körökben örömteli hírként terjedt el, hogy a szegedi piarista gimnázium egyik tanára, Angyal László, rangos állami elismerésben részesült: megkapta a Magyar Ezüst Érdemkeresztet. Róla rögtön cikkek és méltatások jelentek meg a helyi sajtóban, de máshol is. Ezért is vetődött fel bennem a gondolat, hogy személyesen is felkeressem a Tanár urat Szegeden.
A róla szóló hírek és elismerő szavak alapján egy nem szigorú, de jóságos és megértő pedagógus képe rajzolódott ki bennem. A megismerkedés előtt a gimnázium folyosóján bolyongva megálltam egy nyitott ajtajú tanterem előtt, ahol érdekes előadást hallottam tőle, és láttam, milyen példás, szinte áhítatos figyelemmel hallgatják őt a diákok. Mindez egy forró pénteki napon történt, közvetlenül a nyári vakáció utáni első héten, a kánikulától szinte átforrósodott tanteremben. Az óra végeztével – a csengőszó ellenére – a diákok többsége nem sietett ki azonnal a melegből, sokan inkább odamentek a jegyzeteit pakoló tanárhoz. Már ez a jelenet is elég volt számomra ahhoz, hogy meggyőződjem népszerűségéről, a diákjaiból és kollégáiból felé áradó tiszteletről – és főleg szeretetről. Ezek után már könnyű volt beszélgetést kezdeményezni a nyílt tekintetű, kedves mosolyú tanárral – tegeződve, természetesen.
- Először is a PiaristaDiák lap nevében gratulálok a rangos kitüntetéshez. Mennyire ért meglepetésként, és mennyire örültél neki? Tudomásod szerint kapott-e már valaki ilyen elismerést a piarista közösségből?
- A nyár közepén kaptam egy levelet a Belügyminisztériumból, amelyben értesítettek, hogy kitüntetésre terjesztettek fel. Elfogadom-e, ez volt a kérdés. Természetesen örömmel válaszoltam igennel. Az ünnepségen találkoztam pesti piarista tanártárssal Melegh Bélával, aki hasonló elismerésben részesült. Egyikünk sem számított erre a magas kitüntetésre.
- Hogyan kerültél Szegedre, a piaristákhoz? Ők kerestek meg téged, hogy csatlakozz hozzájuk? Honnan ismerték a munkádat?
- A rendszerváltás után nyilt lehetőség az egyházi oktatás megújítására. A korábbi 8 iskola mellett régi/új iskolák indulhattak el. Szeged legrégibb iskoláját a piarista gimnáziumot is 4 tanárral indítottuk el 1991 őszén. Engem Kakuszi Péter és Futó Béla piarista keresett meg személyesen, hogy egy nagy történelmi lehetőség kínálkozik a rend és Szeged város életében. Újra lesz piarista iskola a városban. Jöjjek. Először hezitáltam, mert szülővárosomban akkor már városi képviselő voltam. A piarista tanárság mellett döntöttem, s nem bántam meg azóta egyszer sem. ………...
- Vallásos családból származol? „Civilként” könnyű volt beilleszkedned a piarista közösségbe?
- Szüleim mindketten az 1947-es felvidéki lakosságcsere útján kerültek Bácsalmásra. Hagyományos vallásos család volt a miénk. A helyi plébánosunk ellentétben a szomszéd faluk lelki vezetőivel nem ajánlotta senkinek a kecskeméti iskolát – lokálpatrióta volt - így én is a helyi középiskolában végeztem, ahol később a pályámat is elkezdtem. Szép évek voltak ezek.
Nagyon könnyen ment a beilleszkedésem az újjászerveződő iskolába. Nekem akkor még nem volt családom, s Kovács Miska bácsi házfőnök a rendházban felajánlott egy szobát, lakjak ott, amíg nem lesz otthonom. Egy évig a rendház lakója voltam. Életem legmeghatározóbb esztendeje volt. Egy emelettel lejjebb volt a kollégium, ahol Futó Bélával Sch.P. prefektusok is voltunk. Szinte együtt éltünk a diákokkal. Egy életre megfertőződtem a piaristasággal. Igazi hőskor volt. Hét szűk esztendő, ami végül 8-ra sikeredett, mert 1999-ben költöztünk át a mostani szép, korszerű épületünkbe.
- Magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, valamint hittant tanítasz. Megkérdezhetem, melyik tárgy áll hozzád a legközelebb?
- Pályám kezdetén a történelmet szerettem a legjobban. A nyolcvanas években az igazság kimondása volt a legfontosabb. A sok történelmi hazugság és csúsztatás után mámorító erővel hatott az igazság kimondása. A szó szoros értelemben felszabadulás volt. Egy eufória volt tanítani a 20. századot. Emlékszem hogyan jutottunk el a diákokkal oda, hogy félve ugyan de kimondtuk, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt. Igazságot szolgáltattunk Tóth Ilonkának, Mansfeld Péternek s a többieknek is. Ez felejthetetlen.
Mint igazgatóhelyettes a 2000-es évek elején elhívtuk 56 még élő hőseit. Én vezethettem a beszélgetéseket. Egyik évben Pongrátz Gergellyel a Corvin köz parancsnokával, másik évben Rácz Sándorral a Munkástanács vezetőjével. A diákok s mi tanárok szembesültünk a történelemmel élő adásban. Felejthetetlen élmény. Olyan mintha 150 évvel ezelőtti kollégám Görgey Artúrt, vagy Deák Ferencet faggathatta volna a régi piarban az Oskola utcában.
Manapság már nincs ilyen ereje az igazságnak. 1956 is „csak” egy érettségi tétel lett, hasonlóan a többihez. A hittan viszont felértékelődött. Az igazság kimondása ide helyeződött át. A kalazanciusi ideál, hogy az igazság munkatársai vagyunk mai tanárok, most nyert értelmet.
- A hittantanári képesítést mikor és hol szerezted meg?
- 1991- 96 között végeztem a Szegedi Hittudományi Főiskolán. Sokan vagyunk teológiai végzettségűek, világiak és szerzetes tanárok, így nem minden évben jutott nekem osztály. Hál Istennek most 2 osztályban is taníthatok. Vallási szempontból nagyon sokfélék a gyerekek. Vannak sokan, akik nem vallásos családból jönnek. Így az evangelizáció került a legfontosabb helyre. Szerencsére egyre többen vállalják a szentségek felvételét. Nyitottak a mi értékeinkre. Kisebb csoportokban készítjük fel őket keresztségre, elsőáldozásra.
-Milyen a kapcsolatod az itteni piarista atyákkal ?
-Pályám kezdete óta nagyon jó. A megosztott küldetést éljük itt Szegeden. A rendház ajtaja mindig nyitva van. Gyakran megfordulunk ott. Szívesen látjuk és várjuk őket saját otthonainkban is. A szerzetes tanárok nem mások. Ugyanolyanok mint mi. Soha nem éreztem azt, hogy tartanom kellene tőlük, vagy hogy nem beszélnénk egy nyelven. Minden problémámat meg tudtam beszélni velük. Akár a tanársággal kapcsolatban, akár a magánéletemmel, vagy hitéletemmel kapcsolatban. Tényleg egy család vagyunk.
- Kollégáid elismerő szavakkal emlegetnek: azt mondják, rendkívül lelkes tanár vagy, aki nem kötelességként, hanem – idézem őket – életformaként tekint a tanításra.
- Nem érzem tehernek a tanítást. Szívesen vagyok együtt a diákokkal és a kollégákkal. Akár iskolán kívül is. Nagyon szerettem osztályfőnök lenni. Ötször voltam az, pályám során. Nagyon közel állt hozzám a prefektusi munka is. Ezekben vagyok a legközelebb a diákokhoz. Ekkor tudunk egymásra hatni. Ez a lényeg a pedagógusi munkában.
- A tanításban – különösen a tanítványaiddal való kapcsolatban – milyen elvekre figyeltél leginkább? Bár úgy érzem, veled beszélgetve, hogy ez nálad „magától jön”. Ez így van?
- Fontosnak érzem, hogy emberileg közel kerüljek hozzájuk, mert így tudunk egymásra hatni. Ők is rám. Személyiségemből kifolyólag nem vagyok egy félelmetes tanár, soha nem törekedtem arra, hogy féljenek tőlem. Arra törekszem, hogy megszólítható legyek.
- Tudsz egyáltalán szigorú lenni? Volt már rá példa, hogy kénytelen voltál szigorral élni, vagy inkább más úton oldottad meg a problémás helyzeteket?
- A tanárságban fontos a következetesség. Ha valaki nem teljesíti a kötelességét, azt figyelmeztetni kell, s akár elégtelennel is jutalmazni. Nem szeretek buktatni senkit, de néhányszor szükség volt rá. Ha valaki nem teljesít, s így kap jó jegyet, akkor azt a diákot én becsapom, félrevezetem. Nem az életre nevelem.
Több kollégáddal is beszélgetve nagyon találó és kedves jelzőt hallottam rólad: azt mondják, hogy nemcsak a neved, hanem a tanári és emberi mivoltod alapján is valódi „angyal” vagy. Egyet kell értsek velük. Öröm volt megismerkedni veled. És köszönöm a beszélgetést!
Nomen est omen??
Azt hiszem ez azért túlzás. A kollégáimnak jó a humora. Feleségem szerint pedig túl jó a marketingem.
Én Bástya elvtárssal értek egyet: „Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.”
Dr.Kölcsei Tamás